/*
*/

Víztől a sülthalon át egész az ÉLET-ig (jómi?)

Már a dugóban ideges. Pedig nem is szokott. Ahogy beül a kocsijába. Stresszel. Szorongatja a gyomra, pedig még el sem küldte senki a redvás picsába. Mégis. Talán a hétvégi buli? Kicsit kiütötte magát... Nem. Nyugtatót sem vett be mostanában...
OMV kút. Legtöbbször itt áll meg, valami furcsa nosztalgiát érezve első lakása, első szerelme miatt... A konyhaablak egy ARAL-ra nézett... Megvette az OMV.
Egy nagy dobozos RedBull meg egy kék Dunhill.
Magánélete és az "Üzlet" egymásbafolyt. Párja elhagyta, vagy tán ő hagyta el. Már ebben sem biztos. Ezekben sosem szokott biztos lenni. Mire beér, valahogy ki is kell nézzen, és nem kéne hogy mindenki elsőre levegye mennyire szét van. Meg indokolatlan lenne, hisz eggig semmi baja nem volt napok óta.
OMV. Úgyis tankolni is kell. Egy csoki. Nincs ét pirosmogyorós. Basszameg. Ennyireszar minden. Az ablakot nem mosatja le, nem mintha azt a 400 forintot sajnálná, de leszarja hogy koszos. Bent is ócska a redva régóta. De legalább Sisley a napszemüvege. Sisley, nem Dolcse vagy Gaultier, de tudja, hogy baszott jól áll rajta. Néha megnézi a napellenzőben. Tényleg jól. Jó buzis. Dehát ez van. Közben eszébejutnak az eladók az outletben, miközben - a persze szintén Sisley - kabátját próbálta. Helyesen röhögtek azzal a fekete eladóval. Adott egy ezres engedményt. Aztán az a legdurvább, amikor vezetés közben egyszer csak, jól van. Valami történik és semmi baj, sem vele, sem a világgal. Már az sem baj, hogy fehércsokis Boci-t kajál. A két eddigi okostódit a rádióból leváltotta egy DJ seggrázós mixe. És süt a nap a fákon át. És észre sem veszi, hogy egy pillanat alatt képes volt "csakúgy" átesni "tökinnen", "tökoda". Pedig...


Még haza sem ért a hatodikos kissrác, de már rég tudja, hogy hogyan szökik el barátaival valami ürüggyel, hogy a rossz félévit ne kelljen megmutatnia ( négyese lett fizikából ), miközben tudja, hogy ennek is böjtje lesz, hisz utána... de arra majd akkor készít tervet, ha jól sikerült a többiekkel a fáramászás. Persze szarul sül el a fáramászás, mert az oké, hogy ő mászott a legmgsabbra, meg az is oké hogy ezzel még a Hudákovits-ot is jól helyben hagyta... de... szóval bármilyen kínos lefelé nem megy. Leugrik. Naná. Bíztatják a többiek is, leugrik. A talpa puhán érkezik, a térde finoman tompítva roggyan ahogy kell... igazi profi... viszont mint az ostor csapódik álla a térdére... Csak négy öltés, meg két nap kórház. Az ellenőrző meg az ágy alatt. A Hudákovits meg oké hogy csak hármas matekból (meg miből nem), de most valószínűleg szarrá röhögi magát... és mindenkinek elmondja. És anyu meg... Mi van ha takarít. Pedig megígérte, hogy nem lesz az a kibaszott fizika sem négyes. És így most anya szülinapja, pont akkor kell majd ellenőrzőt adni. Pedig olyan szép ajándékot vett neki. És két éjjel csipog egy bácsi bekötött masinája, az olajfestékes ablak mellett... És alvás helyett, örül, hogy még csipog. És sokszor eszébe jut, hogy csak két estét igért a doki, addig ugye csipogni fog, mert ha leállna miközben ő pont ott fekszik. Neeee... Anyja két nap múlva mikor hazviszi a korházból, egy ideig távolságtartó csendben néz egyfelé. Teszi a dolgát, bepakolja a kórházszagú pizsamát. Csak a koszos vonatfülkében zokogja el magát a fiának, hogy mennyire rosszul esett neki hogy eldugva találta azt az ellenőrzőt, és hogy tényleg ilyen rossz anyának gondolja-e a srác. És hazáig könnyes a szem. Néha. Nagy csend. A fiú öltései alatt lüktet a fájdalom. Iszonyat bűntudata van, hogy átvágta anyját, aki ráadásul egyedül neveli, és mindent megtesz érte, ami csak magányos erejéből telik és akiről azt is tudja, annyi fájdalom van a lelkében, hogy azt sok száz fáról leesés sem űberelheti.
A fiú kinéz a vonatablakból és csodaszép ahogyan a búzaföld mellett "rattam-rattam-rattam" suhan a lelakott kék vonat. Pipacsok. Olyan szép minden... és tényleg az.


Amikor a srác elnyomja az aznapi harmadik spangliját, érzi nem nyomasztóak és élesek azok a gondok amik eddig az agyát nyúzták. Hallgat valami e világból kiszakasztó zenét, és a dolgok megszűnnek valójukban. Air. Igazi relax-alien. Vagy Massive Attack, hogy érezze mi az igazi véglet, és ami az ő kínja, az tűnjék túl egyszerűnek és banálisnak. Jó lenne, ha lenne egy kispárna a feje alatt a kanapén, de most kurvára nincs kedve megkeresni, már a tekerésen is elgondolkodott, de a vizipipa tökre be volt dugulva. Valami albán rettenet. Üt. Végre nem kell azon treníroznia magát, miből fizeti ki lakástörlesztésének maradékát, vagy azon hogy tudja - de megbeszélni sosem merte - hogy barátnője egy szarrágyúrt kondiedzővel kúrogat kétnaponta. Vagy csak egyszer kúrtak?... Úgysem tudja meg. Erről nem kell beszélni. Talán nem lehet. Talán nem tud. Mert ez van. Nem tudja. Fáj is. Persze furcsa, de testileg. Szorít a gyomra. Fáj a karja. Kedve nincs. Viszont a THC-hoz nem is nagyon kell. Az magától is él. Az a legjobb benne nem kell hozzá semmi. Senki. Valahogy nincsenek kimagaslóan fontos dolgok, mint ahogyan kimagaslóan fájók sem. A csajt a sarki közértből is könnyebben hívja fel. A számát kívülről tudja. Csak szopás. A spermával teli szilviát a kinti kukába dobja. Biztos ami biztos. Az a jó a kiscsajban, hogy simán jól szopik és semmit sem akar. És nincs vele kapcsolatban semmi ami idegesítené. Az esti cous-cous az eddigi legjobb. Barátnője a konyhából nézi. Mindkettőjük szeme csillog egymásra, ahogy kanalazzák, és egymást nézik. Olyat dugnak, hogy maguk is csodálkoznak, és egymás karjában alszanak el a kanapén...

 

...

 

Mert az élet csak úgy megy. Zajlik. Egymástől különálló szálak néhol összeszövődő, néhol eggyétekeredő fonalaként. Szálak amelyek egybefonva válnak életünkké. Vagy akár egy folyó. Hordalékkal, 150 kilóméterrel arrébb zsilippel, később egy épp elkerült atomerőművel, ritkacsípős halászlével... torkolattal, ahol már el sem lehet dönteni folyó-e vagy tenger. És a végtelen tengerrel a végén. A tengerrel, ahol mintha már sem az erőmű, sem a hordalék, sem a sültponty nem számítana. Sokan megírták már. Ugyanaz a folyó, de a legnagyobb csoda az benne, hogy térben is és időben is mindig más. Tiszta, pezsgő, természetes. Szürke piszkos, hordalékos, de éjjel mégis csodásan tükröz vissza mindent a figyelmes szemnek.
Nem hiszek a klappolós hasonlatokban, és ez sem az, de simán jól szemléltethető egy nagyon fontos dolog ezzel a romantikus folyó izével. (ne fikázzam én írtam).

Szóval az a helyzet, hogy van a FOLYÓ. A "Duna", a "Tisza" mittomén' a Pó... És azt hinné az ember hogy ennyi. A folyó az maga a víztömeg, meg a benne sodródó, térben és időben, Esztergomtól például Szegedig (jópélda) változó tartalmú vagy 13 vagy 20 fokos hákettőó.

Marhára nem. A folyó két földsávval összefogott vízterület. Nincs folyó a partja nélkül, és nem part az a föld amit nem szel ketté zubogó, áradó, csobógó, dühöngő víztömeg.

És szerintem ez olyan mint az életünk.

Gyanítom ugyanúgy az életével is a legtöbb ember azt a hibát véti, mint a folyóval. Elfelejti a partot. Él, és élete magától(?) áradó folyamának vége záródik a halálával. Persze biztosan vannak akik már próbálták a "part"-ot. A part fílinget. Azt amikor nem részese, hanem megfigyelője, elemzője, jó esetben csodálója (ilyenkor rögtön vissza kell ugrani) vagy a saját folyódnak. A part. Ami biztos. Ami szilárd. Ahonnan kihalászható a szemét a vízből, ahol tüntetni lehet az atomerőmű ellen. A part ahonnan (ezmászácsényis magaslat) megzabolázható a víz. A part, ami az EGYETLEN hely ahonnan látszik maga a folyó.

Miről beszél ez a faszfej? Jogos a kérdés.

Szóval érzelmeink, gondolataink, a befogadott információk, látványok, hangok zenék, a fájó lábunk, a három éve tartó migrénes fejfájásunk, anyánk állandó kárálása arról, hogy férjhez kéne menni, vagy hogy miért ehez kellett. Mind a folyónk része. A mentőautó szirénájának a hangja összefonódik a kocsiban szóló Sophie Ellis Bextor nótával, ahogy azt énekli "Heartbreak Make me a Dancer", majd kicsit beállt derekad kiropogtatod az ülésen és észre sem veszed hogy azon gondolkodsz, hogy megint cigizel és mekkora egy akaratgyenge fasz vagy... Ráadásul megint Dunhill már azt sem tudod 670 vagy 750, miközben a Fűtésdíj befizetéséről akkor van fogalmad ha felhív a beszedő... És kibaszottul kortyog a gyomrod. És semmihez nincs kedved, mer' mindig ugyanez. A lelked szar. Vagy csakaz? Vagy nem?


Így műkszik.

A folyó. Eggyéválnak a dolgok a vízzé. A folyó áradó testévé.
És persze hagyjám hogy egybeolvad. Tök öntüdatlanul olvad egybe MIBENNÜNK. A visító kék szín egy pillanatra egy lesz bextorral meg a hátrecsegéssel.... a hátrecsegés meg már régóta egy a rég halott nagymama emlékével, és valami régi dohos szaggal ami valami ágytakaróból jöhetett.... és annyira proli de az is lehet hogy ez meg azzal hogy kibaszott szar a forint és még egy gagyi IKEÁS ágytakaróra sincs pánzed... és tulajdonképpen... takaró... betakar... kövér is vagy... de most nem is annyira... Meg ebben a farmerben... persze öv nélkül.

Na ez a folyó. És ez csak egy ici pici belepillantás volt pici darabokkal. Hiszem hogy végtelen az egy pillanatra eső bennt ömlő információ.

Őrjítően sok.

És az még hagyján. Miközben visz a víz, egyikkel sem lehet mit tenni... Egyiket sem lehet "megszerelni". Egyiket sem lehet a másiktól függetlenül felfogni, hisz mindenhez "tapad" valami, ami máris torzítja a képet....

És nekem egy kiadós zuhanyozás kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ilyenkor :

KI KELL ÁLLNI A PARTRA,

és megnézni mi a fasz is van ebben a vízben. Mi az ami csudaszép, mi az ami szétszennyezi.

Egy időre. Percekre, órákra meg kell nézzük mi az amiben "úszunk" (olyanjószó nem?). Meg kell ezt tenni periódikusan. Ellenőrizve, hogy tényleg nem hagytunk-e szemetet a vízben, vagyhogy tényleg szemét volt-e amit kihalásztunk. Össze kell hasonlítani hogy jobb-e most hogy tettünk érte valmit mint amilyen az előtt volt, hogy belenyúltunk.
Rá kell jönnünk, hogy csak arra felkészülve, megismerve (meglátva kívülről a folyót) vagyunk képesek saját életünket változtató, döntéseket hozni. Hogy Egy jó Bextor szám ne torkolhasson gyomorgörcsbe a nagyi csípőprotkója miatt... He?

De a dologban tán az a legjobb, hogy a "partról" nemcsak nézhetjük, rendezgethetjük, értékelhetjük, gyönyörködhetünk.... hanem simán csak

KIESHETÜNK BELŐLE KELLŐ IDŐRE

Hogy a sodrás esetleges idegbaja, zsongása, fejfájása, hitt úttalansága elmúljon. Hogy simán csak arról szóljon az egész, hogy jó érzés, hogy levegő áramlik a tüdőnkbe. Hogy a forró víz végigszánkázik a hátunkon. Hogy egy időre senki és semmi inputja nem zavarhatja meg azt a lényt aki vagyunk.

Part. Belső csend. Testen és életen kívül helyezkedés. Nyugalom. Meditáció.

Igazi szokványos part az, amikor alvás előtt nem pörgetjük az agyunkat kuszán a megasok napi inputon és azok exponenciálisán, hanem az amikor valaki lefekvéskor végiggondolja mit is csinált aznap, mi az ami sikerült mi az ami nem, mi vár rá holnap, mi a nagyon fontos... ilyesmi. Ezt azért sokan ismerik. Sajna tán többen akik nem.
Persze (a persze finnül egyébként segget jelent, amint az köztudott) ez marha kevés, az igazi cél az, hogy annyit maradhassunk a folyó sodrásában amennyit csak akarunk mert az JÓ, de ha "megrosszul" bármikor kiléphessünk és nyugodtan, a sodrás heve nélkül lemeózhassuk a stájszot, és miközben figyeljük még le is csillapodunk általában. Egy-két szemetet észreveszünk. Kikapjuk, vagy elfogadjuk hogy Gönyü alatt már piszkos... És visszaugrunk. Hogy hadd zajoljék tovább.

Mert persze az ár az igazi.

Van technikám is. Beee... Hogy hogyan szpliteljünk zsizs-ár és relax-figyuzós-part között...

A következő bejegyzésben megírom, istenúcccse.

 

Addig is: "Viszlát és köszönöm a halakat."

 

 

 

 

 

 

írta: yourcontour, 2010. 02. 01. - címkék: és kategóriák: - kommentálj!

Előszó - tőlem szokatlanul - röviden

Ír az ember gyereke jó ideje. Sokmindenről. Sokmindenhogy.
Van, hogy önmagának, van hogy másnak, másoknak. Akad, hogy ide az irásba menekül gazdája, de olyan is előfordul, hogy innen menekül messze, mintha csak a saját életétől menekülne, vagy mintha egy tiszta lappal kezdve "ezt a sok szart" hátrahagyva akarna újjá születni.

Én most valami másba kezdek, ami úgy érlelődött eleddig, hogy nem is tudtam, hogy ott van. Persze, hisz az én saját "nagy észrevételeimről", "nagy igazságaimról", "a FONTOS DOLGOKRÓL" kezdek bele valamibe.

És arra hogy egyátalán rájöjjek, hogy hordozok magamban ilyesmiket, el kellett jutnom valameddig.

Ahogy halad az idő, ha ügyes az ember észrevesz dolgokat, megfigyel folyamatokat, értékel tényeket. Elemez, összehasonlít. Megél fenteket lenteket, jobbrákat, balrákat... csakúgy, és az élet megy tovább. Viszont egy idő múlva ezek az információk, ezek az érzések, ezen fonalai életünknek konzisztens értelmezhető, egészében is megfigyelhető képpé állnak össze.

Miért is írok ilyesmiről. Mert sok fontos dolog jutott az utóbbi pár hónapban eszembe. Sok fontos érzés körvonalazódott a szívem és a lelkem keskeny mezsgyéjén, illetve még az is lehet hogy ágyék vagy gyomortájon... De vannak. És egyre több jön szembe lekötve sok sok idegszálam. Fontosak. Nekem biztosan. Elfelejteni nem szeretném őket, azt ha meg más csak élvezetből, vagy azért mert megél hasonlókat, vagy mert netán az igzságai hasonló helyeken vannak, elolvassa... annak örülök, és már most az elején: KÖSZÖNÖM.

A Kurvaélet blog, kitalálásának pillantában nem igazán erre született, fontos, izgalmas, az én világomat meghatározó dolgokra szeretett volna rávilágítani, de amikor rájöttem, hogy most miről akarok írni... egyértelmű lett. Ez marad a cím, hisz ehhez illik leginkább. A saját nagy igzságom felfedezéséhez.

Nem sok használati útmutató dukál a dologhoz. Nem könyv, nem tervezem folyamatosnak, követendőnek. Darabjaiban is érdekes lesz (nekem biztosan), de egészében is izgalmas lehet, és gyanítom addig tart majd amíg tudok írni. Hisz ha már most elkezdenek konkrét válaszok kerekedni a fejemben a "miértekre, és a hogyanokra", akkor hiszem, hosszú távon max egy kiadós demencia mentheti meg a szájberteret tőlem.

Szóval: Kurvaélet!

Egészségemre.

írta: yourcontour, 2010. 02. 01. - címkék: és kategóriák: - 1 komment